Koblencz Máté vagyok, az ELTE történelem-angol tanári
mesterképzésének első éves hallgatója. Pedagógus szülők gyermekeként úgy
gondolom, nem áll messze tőlem ez a hivatás. Édesapámtól hallottam többször,
hogy a pedagógusi munka 30% tanításból, 70% nevelésből áll. Ez nem azt jelenti
persze, hogy nem kell elég képzettnek lennünk ehhez a feladathoz. Viszont
tudnunk kell, hogy hol vannak a határok. Egy középiskolás fiatal még korántsem
kiforrott ember, a mi feladatunk lesz, hogy őket a helyes útra tereljük, vagy
ott tartsuk. Ami motivál a tanári pályával kapcsolatban az az, hogy hatással
legyek a jövő nemzedékére, és a maximális tudásommal átadjam nekik azt, amit én
tudok és tudni fogok. Motivál, és ez ösztönöz jobb teljesítményre, hogy úgy
adjam át a tudásom, hogy azt a hallgatóságom is élvezze. Ez csak úgy
lehetséges, ha én is élvezem, amit csinálok. Fontosnak tartom, hogy ne fásuljak
bele az évek múlásával a hivatásomba. De talán legfőképpen az motivál, hogy
példakép legyek valakik számára, akik tisztelnek engem, én pedig majd
megfelelek az elvárásaiknak. Ez kicsit nagyképűnek és fellengzősnek hangozhat,
de én e nélkül nem tudom elképzelni a tanári hivatást. A tanári pálya többet
jelent egy munkánál, amit csak el kell végezni. Nem csak azért, mert otthon is
dolgozatot kell javítani, vagy készülni az órákra, hanem mert ez arról az egyre
jobban felértékelődő kincsről szól, ami a tudás és a fiatalság. Sokszor
elképzeltem már, milyen az ideális tanár. Nekem is van a fejemben egy kép, ami
egyrészt a diákkoromból megmaradt emlékek, másrészt a mostani, érettebb fejjel
való gondolkodás összessége. A célom, hogy ennek az ideálnak megfeleljek, a
gyerekeknek ne csak egy „felsőbbrendű lény”, ne kívülálló legyek, hanem olyan
személy, akire akár barátjukként is számíthatnak, ha úgy adódik.
Ami a történelemben megfog, hogy mindig lehet benne újat
észrevenni, hogy megismerhetjük a régi idők felfogását, kultúráját. A
történelem egyfajta alapműveltséget is ad, amiből tanulhatunk akár a
jelenkorra, vagy a jövőre nézve is. Azt gondolom, hogy a történelemszemléletnek
fontos összetartó szerepe van egy közösség, mint például az ország életében. A
történelemnek az is a feladata, hogy felelős állampolgárokat neveljen. A
múltbeli példákból tanulva vihetünk tovább egy olyan szellemi örökséget, ami az
ország fejlődését szolgálja. Különösen izgalmas számomra, hogy sokszor egy-egy
kutatómunka hasonló egy nyomozáshoz, ki kell deríteni, hogy vajon az adott forrás
mennyire hiteles, esetleg mire gondolhatott a szerző, történetíró. Kedvelt
korszakomnak a középkort nevezném meg, ezen belül ugyanúgy közel áll szívemhez az
egyetemes történelem, mint a magyar, így a szakdolgozatomat is a kettő összekapcsolásából
írtam, Magyar-nápolyi diplomáciai kapcsolatok Nagy Lajos hadjáratainak idején
címmel. Úgy vélem, az ember nemzeti büszkeségét felemeli, ha olyanokat
olvashat, hogy a régmúlt idő magyarjai szinte ellenállás nélkül elfoglalták
Dél-Itáliát a Messinai-szorostól majdnem Rómáig (hozzáteszem, Anjou királyaink teljesen
jogos örökségét). Hazánk középkori külkapcsolataival szeretnék a jövőben komolyabban
is foglalkozni a tanítás mellett. Azt gondolom, történelmet tanítani
felelősség. Nem mindegy, hogy hogy adjuk vissza a diákoknak a múlt eseményeit.
Veszélyes, és szerintem helytelen cselekedet, ha szándékosan elferdítünk
valamit a történelemben, esetleg ha nem hűen, nem hitelesen adjuk vissza. Úgy
érzem, hazánk történelme az elmúlt időszakban jelentőségéhez képest háttérbe
volt szorítva. Célomnak tekintem, hogy ezt a komoly felelősséget a vállamra
vegyem, és tudásomat a jövendő generációnak átadjam, ami által remélhetőleg a
diákjaim jobb, legalábbis a problémákra fogékony, objektív szemléletű, széles
látókörű, felelős állampolgárokká, de elsősorban emberré váljanak.
Az angol nyelv iránti lelkesedésem a különböző akcentusok
és dialektusok iránti érdeklődésemből fakad. Azt gondolom, hogy az ember soha
nem állhat le a nyelvtanulással, hiszen maga a nyelv folyamatosan változik, így
ha az angoltanár nem fejleszti magát, a tudása könnyen elavulttá válhat. Véleményem
szerint egy angoltanárnak nem csak a nyelvet, hanem az angolszász országok
kultúráját is fontos megismertetnie a diákokkal, mert e nélkül a nyelv csak
üres váz, amit az adott ország kultúrája tölt meg tartalommal. Személy szerint
a minél több kommunikáción alapuló nyelvelsajátítást preferálom, tapasztalataim
szerint így a diákok könnyebben és gyorsabban tudják elsajátítani a nyelvet. Ha
a történelemre azt mondtam, hogy felelősség a tanítása, akkor ez az angolra
végképp igaz. A nyelvhasználónak nem csak a saját személyisége képeződik le
abban, ahogy kommunikál, hanem valamit közvetít a magyar kultúrából is. Egy
idegen nyelv ráadásul szélesíti az egyén látókörét, nagyobb kitekintést enged a
világra, ami szintén segíti a gyerekek társadalomba való beilleszkedését.
Mindezeket leírva az a kérdés fogalmazódott meg bennem,
hogy valóban kész vagyok-e én erre a feladatra? A cél ott lebeg
a szemem előtt, a tapasztalatok pedig jönnek idővel.
Hiszem, hogy ez a hivatás egy jó célt szolgál, ami által a jövendő nemzedéket,
ezzel az országot is előrébb tudom vinni.
